"Kezemben tartottam a legértékesebb kincset, a tudás forrását, ahonnan megszerezhetem annak a világnak az ismeretét, amihez sohasem volt hozzáférésem."
Fülszöveg
Negyven nő él egy rácsokkal elzárt pincében, szenvtelen, némaságba burkolózó őrök felügyelete alatt. Idekerülésük előtt mindnyájan átlagos asszonyként tevékenykedtek a családjukban, kivéve egy fiatal lányt, akinek semmilyen emléke nincs másfajta világról, minden tudása a többiek elmesélt történeteiből áll össze.
Egy napon megszólal a sziréna, az őrök elmenekülnek, a rácsok pedig egy véletlennek köszönhetően kinyílnak. Rejtélyes módon kiszabadulva börtönükből, útra kelnek, hogy felfedezzék az ismeretlen földet, más embereket találjanak, és legfőképp magyarázatot arra, hol vannak, kik és miért hozták őket ide.
Kafkai hangulatú regény, ami egyszerre rémálomszerű és derűs, szenvtelen és elsöprő.
Véleményem
Amikor ezt az értékelést írom, már majdnem egy hónapja olvastam a könyvet és még mindig nem hagy nyugodni. Még mindig gondolkodom az okokon és a miérteken.
A fülszöveg alapján valami teljesen másra számítottam, de nem mondanám, hogy csalódott lennék, sőt ellenkezőleg…
Negyven nő él bezárva a földalatt. Nem ismerik egymást, soha nem találkoztak és a világ különböző pontjairól gyűjtötték össze őket az akaratuk ellenére. Különböző korúak, de mind felnőtt nők egy kivételével.
Valamiért egy pici lány is a cellatársuk lett. Beszélgethetnek, de nem érhetnek egymáshoz, nem gondoskodhatnak egymásról, nem bánthatják egymást, sem önmagukat. Ellátják őket az életben maradáshoz szükséges dolgokkal, de semmi több. Egy nap váratlanul megszólalnak a szirénák és a férfiak, akik őrizték őket, egyik pillanatról a másikra eltűnnek, még a zárka kulcsát is maguk után hagyva menekülnek…
Több évnyi raboskodás után végre szabadok, de mi lesz most velük?
Főszereplőnk, akinek neve sincs csak „Kicsi” ként hívják néha, az a pici lány, aki egyedül volt a sok felnőtt nő között. Élete végén, úgy dönt, hogy megpróbál visszaemlékezni és elmesélni mi történt vele és azzal a negyven nővel, akikkel össze volt zárva.
Ez a könyv nem szolgál válaszokkal, hogy hol vannak, miért zárták be őket, miért pont ők és, hogy miért szólaltak meg a szirénák.
Egy dolog biztos ebben a könyvben: a halál. Előbb utóbb mindenki meghal, hiszen az idő telik és mindenki megöregszik. Főszereplőnk évtizedekkel fiatalabb mint a többi nő, így várhatóan ő lesz az utolsó.
"Mióta jó ideje szinte ki sem járok, rengeteg időt töltök az egyik fotelban, s közben újra és újra elolvasom a könyveket."
Ami számomra roppant érdekes volt, hogy a többi nő, aki hozzászokott a civilizácihoz, csak nehezen vagy sehogy nem tudna megbirkózni a túléléssel ebben a környezetben, ahol minden idegen számukra. Azonban a lánynak nem okoz problémát, hogy feltalálja magát ebben az új környezetben, ami az egyetlen „ismert” világot jelenti számára.
"Elolvastam, aztán újra átolvastam a könyvet. Ezáltal egészen haszontalan ismeretekre tettem szert, mégis kedvemet leltem benne. Csiszoltnak, fényesnek éreztem elmémet, ez pedig emlékeztetett az ékszerekre, azokra a tárgyakra, amelyekkel a nők ékesítették fel magukat, amelyeket a szépségük hangsúlyozására használtak, amikor még volt értelme a szépségnek."
Nem könnyed téma, hiszen évtizedeken át követjük a nők életét és halálát, miután „szabaddá” váltak. Vajon vannak mások is rajtuk kívül vagy ők az egyetlenek? Ezt a kérdést kutatva indulnak útnak miután elég bátorságot merítettek.
Érdekes volt látni, hogy a nők egy idő után feladták a keresést és megelégedtek azzal, ami van. Azonban a „Kicsi” soha nem adta fel a kutatást. Talán a fiatalsága, talán az, hogy soha nem ismert másik életet hajtotta, hogy kutasson és új dolgokat tudjon meg.
"Ámultam és bámultam: még sohasem láttam ilyen szépet, mert eddig semmi emberi kéz által alkotott szépet nem láttam."
A vége letaglózó és megrázó volt. Szívemen viseltem ennek a kislánynak a sorsát, aki, aki soha nem ismerhette meg a szüleit, aki a szemünk előtt lett érett nő, aki soha nem érinthetett férfit, nem érezhetett szerelmet, aki gondját viselte az idős társainak és, aki soha nem vesztette el a vágyat, hogy megismerje a világot.
"Théa megtanított az ábécére, és az olvasás alapjait úgy mutatta meg, hogy betűket rajzolt a homokba. Akkoriban ez bosszantotta, nem látta át, hogy ugyan mit is kezdhetnék én ezzel a tudással, de erőszakos voltam: oly kevés dolgot lehetett megtanulni, akkor legalább abból el akartam sajátítani mindent, ami lehetőséges."
Biztosan elfogom olvasni majd újra érettebb fejjel is, kíváncsi vagyok, akkor mit ad majd számomra ez a történet. Számomra ez volt az idei év egyik legjobb olvasmánya, ennek ellenére óvatosan ajánlom, mivel az érzékenyebb olvasókat mélyen érintheti ez a történet.
Köszönöm szépen a Metropolis Media Kiadónak, hogy megtiszteltek a bizalmukkal és elküldték nekem ezt a csodálatos könyvet!
Könyv adatai
Metropolis Media
Budapest, 2022 208 oldal
puhatáblás
ISBN: 9789635510771
Fordította:
Mézner Mariann
Ha megtetszett a könyv, akkor ezen a linken megtudod vásárolni a kiadó honlapján!
Comments